A Gran Paradiso könnyűnek mondható mászása után most egy nehezebb cúcs volt a cél: az Óriások foga, az impozáns, égbe törő szikla az Aiguille de Rochefort mellett. Egy-két éjszaka vadkemping után az olasz La Palud falu széléről a parkolóból indultunk a Pavilon házig a turistaúton.

A fák között a csúcs

A menedékházig 1000 méter szintet kellett legyőzni, viszonylag jól járható ösvényen. Az egészben az érdekes inkább az volt, hogy a több órás gyaloglás közben nem találkoztunk senkivel. Pontosabban, egy-két elszánt, lefelé igyekvő kirándulóval igen, de felfelé az emberek 100%-a a felvonót választja. Nekünk sajnos nem volt erre a mutatványra 25 eurónk fejenként, pedig, mint hamarosan kiderült milyen jó lett volna! A pavilon háztól még újabb 1000 szint várt ránk a Torinó házig. Mivel senki nem jár erre gyalog, az ösvény, illetve sziklagerinc rendkívül elhanyagolt, omlós, csúszós, veszélyes, már itt megfogadtuk, hogy lefelé mi is kabinozunk.

Út a Torinó házig (soha többet)

A tűző napon, harminc fokban, a 15 kilós zsákokkal rendkívül lassan haladtunk, igazi "oldschool", spórolós módon próbáltunk feljutni: nem volt kellemes, megfogadtam, hogy legközelebb inkább kuporgatok felvonóra. A kiszállás után a Torinó házat további száz méter fárasztó lépcsőházi (!) séta után értük el, majd a háztól eltávolodva a gleccseren, rövid hószondázás után vertük fel sátrunkat. Rengeteg gleccserhasadékot láttunk errefelé, a menedékházat elhagyva már kettőt is át kellett ugrani. Egyébként hatalmas építkezés folyik a hegyen: épül az új Torinó ház és a (mint megtudtam, körbeforgó kabinos) óriásfelvonó; az Alpokban nincs gazdasági válság.

Hangulat

Másnap korán kezdődött a hótaposás: a beszállóig nagyjából 2-3 óra a gyaloglás, a Rochfort gerincre az út törős, UIAA 2-3 mászást igényel, nem ez volt a túra legélvezetesebb része. A beszálló alá érve, kissé fáradtan, és az embertömeget látva elbizonytalanodtunk. Rövid hezitálás után aztán elvállaltam az elölmászást, és nekivágtunk 3-asban, két félkötéllel. A szikla eleje tisztán mászva nem könnyű, de szerencsére van segédkötél. Utána következett egy UIAA 3+ vagy 4- felszökés, amit bakancsba remegő lábbal tettem meg, ritkásan pakolva a 2 db friendünket és szintén 2 db ékünket a 30 méteren. 

A Burgerplatte

Itt van egy nagyobb párkány, a kissé  pozitív és simának tűnő Burgerplatten át a csúcsig kifeszített vastag kötélen tudunk feljutni. Aki elég ambíciót érez egy jó zsíros, pszichés táblamászáshoz, az tisztán is mászhat UIAA 5-6 fokozatban, hat-nyolc méteres nittávokkal megtámogatva. Balázs és Soma szinkronban jöttek utánam, standból biztosítottam őket a kötél két szárán. A csúcsra kimászás végül Soma vállalta, itt már kezdtem rendesen fáradni, pulzusom az egekben volt, szinte kapkodtam a levegőért. Több órás mászás után gyönyörű időben értük el a csúcson lévő Mária szobrot, a távolban szépen látszott a Mont Blanc és a környező hegyek, a Rochfort, a Midi jellegzetes sziklacsúcsa. 

A Peuterey-gerinc és a Mont Blanc

Pihenés után ereszkedni kezdtünk. Érdemes minél több méter egyben ereszkedni, sok stand van, nagyjából 20 méterenként, de úgy sosem ér le az ember. Már sötét volt mire teljesen kimerülten a sátorba értünk, reggel pedig már a felvonóval mentünk vissza a Pavilon házig. Sajnos a Tacul, Maudit mászások a rossz idő miatt kimaradtak, a következő három napot a kocsiban ülve töltöttük már Franciaországban, Chamonixban.

Soma, Balázs és én a csúcson

A Gran Paradiso az egyetlen olyan 4000 méteres csúcs, mely teljesen olasz területen fekszik. Első megmászása 1860-ban szeptemberében történt: két francia vezető két angol kliens társaságában érték el a csúcsot. A leírások és beszámolók alapján könnyű 4000-esről van szó (a normál úton természetesen), mely sok gyaloglással és egy a végén egy-két kilométeres gleccser járással hamar elérhető.

Késő délután gördült be autónk az olaszországi Pont falu parkolójába, benne három mindenre elszánt VEFK-es sráccal: Balázs, Soma, és én. Még aznap este elindultunk a Riffugio Vittorino Emanuelle II felé a gondosan kikövezett, és egész jól karbantartott, egyenletesen emelkedő, vízesésekkel szegélyezett turistaúton. Az egész terület nemzeti park, így bivakolni és sátrazni tilos, így mi is csak az éj leple alatt, este 10 órára állítottuk fel 3 személyes, kissé szűkös lakhelyünk a háztól 200 méterre. Ennél jobb sátor vagy bivakhely csak a ház után találunk, a csúcsra vezető út mellett, a háztól haladva nagyjából 500 méter után van. Aki erre jár annak jó tanács: ajánlott minél feljebb sátrazni a csúcsra vezető út mellett, mert a parkőrök rendszeresen ellenőriznek, visszafelé nekünk is szólt az egyik, hogy talán ideje sátrat bontani: a büntetés ugyanis 300 euró környékén mozog.

Már látszik a csúcs (balra)

Reggel korai kelés után 1300 méter leküzdése várt ránk! Az út eleje kövek között, majd egy már régen kiszáradt gleccser völgyben vezet, a szikla mindenhol tükörsima, érdekes alakzatokat vesz fel. Érdemes a völgy legalján, és annak a jobb partján haladni, a bal oldala, amerre mi tévedtünk, nem olyan könnyű, sok ugrálós, mászós részt tartogat.

Kilátás a Mont Blancra

Egy idő után, a gleccser alján felkerültek a hágóvasak, és itt egy kicsit eltértünk az úttól, elég durván belemásztunk az 50-55 fokos lejtőbe, amin egy két rövid jeges szakasz fokozta az izgalmakat. A platóra érve többekkel találkoztunk, lefelé 4-5 fős karavánok jöttek, túrabotokkal, csákányokkal. Tömeg volt és jó idő. 3800 méter felett kezdtünk kifulladni, a csúcs már messziről látszott, csak a lépésekre koncentráltam, így mentem elől jó pár métert, mag a többiek pihenésre nem kényszerítettek. Keveset akklimatizálódtunk és ez meg is látszott: egy nyugdíjas pár akik a felfelében hagytak le, már visszafelé jöttek, gyorsan haladtak, mi pedig szinte robotikus lépésekkel egyre és egyre közelebb kerültünk 4061 méterhez.

A havon jöttünk felfelé

Dél körül, 30 méter könnyű, 1-2-es sziklamászás után elértük a csúcsot, lepihentünk a Mária szobor mellé, csodáltuk a kilátást a Mont Blanc-ra és a környező 3-4 ezres hegyekre, közben még egy idősebb vezetett parti ért fel, a vezető már ki sem mászott a szoborhoz, a bácsi megérintette a szobrot és mentek is lefelé. Így tettünk mi is, és több óra, térdet nem kímélő gyaloglás után este már a pont-i kempingben aludtunk, meleg vízben fürödtünk ettük a jól megérdemelt konzervet és a másnapi pihenést-boulderezést terveztük.

Balázzsal a csúcson

A Großglockner: 3798 méteres magasságával Ausztria legmagasabb pontja. Első rendes, technikás magashegyi túrám előtt már két héttel teljes izgalomban voltam: végre újra a hegyek között lehetek, ráadásul kitűnő mászóidőt jósoltak erre a hétvégére. Egy dologra nem gondoltam: talán túl nehéz lesz. Az ki van zárva, a Stüdlgrat 3-as, max 4.es UIAA fokozata jóval a mászóképességem alatt van. Hatalmasat tévedtem, az ideálistól távol eső körülmények között egy ilyen út is lehet túl nehéz...vagy legalább nagyon nehéz.

A Grossglockner

Somával péntek reggel fél 4-kor hajtottuk álomra fejünket a Lucknerhaus melletti parkolóban. Nem kellett korán kelni, pénteki cél a Stüdlhütte tornáca, illetve kissé eldugottabb bivak hely volt. 11 óra körül már úton voltunk, az égen sehol egy felhő, szélcsend, tökéletes! Gyorsan emelkedtünk a könnyű hegyi ösvényen. Itt-ott kisebb hófoltokon keltünk át, és közben egyre közelebb került a Großglockner csúcsa, és a délről futó impozáns gerinc: a Stüdlgrat.

Ez a gerinc a Stüdlgrat

Fél háromkor már a hüte padjain ücsörögtünk, várva hogy lemenjen a nap, mi pedig felverhessük sátrunkat a közelben. Ittunk az olcsó (4 eur) sörből fejenként kettőt is, miközben a felszolgáló lány telefonon közölt információkat a hegyen uralkodó állapotokról. Rossz hír: A Stüdlgrat túl havas, a normál út viszont járható.
Gyors helyzet-újraértékelés után már sátrunkat hátrahagyva hálózsákjainkkal és polifoamjainkal a hütte melletti hegyháton gyalogoltunk fel 3000 méterig. Ha a hüttétől nem is, innen már teljesíthető akár nagyobb hóban is a terv. Kis bivakhelyet építettünk ki a gleccser mellett a hóban, és este a tiszta, csillagos ég alatt aludtunk. 

Bivak

Reggel 4, irány a Stüdlgrat! Kötéllel összekötve, hágóvassal a lábunkon meneteltünk az időnként súlyunkat megtartó, máskor beszakadó mély hóba. Hat órakor, a hágóvasat fent hagyva, kezünkben jégcsákánnyal 2 másik partival együtt indultunk neki az 500 méteres gerincnek. Megjöttünk a télbe: mindent 20-50 centi hó borított, a sziklák havasak, csúszósak. Nagyon lassan haladtunk, a hó egyre nagyobb, egyre vizesebb lett. Még 3 kötélparti hagyott el minket, utolsónak maradtunk a falba. A Frühstückplatz előtti 60 fokos, helyenként jeges hófalon az előttünk mászók verték le a jeget, az meg folyamatosan kopogott a sisakunkon.

Könnyed 60 fokos hólejtő

Délután, a hirtelen melegedés miatt megindultak az első lavinák, mi pedig kezdtünk pánikolni: már a hágóvas sem nyújtott biztonságot. Megjöttek a felhők, mindent köd borított. A Frühstückplatz óta stand biztosítással mentünk, az olvadó hó nagyon veszélyessé tette a mászást. Fél 1-kor kiabálást hallottunk felettünk, majd 1 óra múlva mentőhelikopter repült el, és leszállt a gleccserre. Mint itthon megtudtam két cseh mászó zuhant le és a 450 méteres esésbe rögtön belehaltak.

Mászók a Stüdlgraton

A csúcs előtt 150 méterrel remegő lábakkal keltünk át egy vékony hógerincen, csak hogy utána egy instabil jégtömb alá standolhassunk. Egyre jobban kellett sietni, már nem sok volt hátra. Este negyed 7-kor végre elértük a keresztet! Nem sokat pihenhettünk, bár a lefelé út jóval könnyebbnek, biztonságosabbnak ígérkezett, legalább az Erzhorg-Johann hüttéig sötétedés előtt el kellett érni. Lefelé már szinkronban mentünk, két órát gyalogoltunk a tejfehér ködben, majd kis pihenő után újabb kettőt a Stüdlhüttéig. Innen további 2 óra vánszorgás következett, míg végül fél 3-kor a kocsinál pihentünk. A hazaútra még annyi erőnk maradt, hogy lemossuk magunkról a verejtéket a Wörthi tóban.

Csúcskereszt

Eddigi mászásaim közül ez volt a legnehezebb: nem annyira fizikailag, inkább pszichésen merített ki az út. Gyakran úgy éreztem, talán ez túl sok, abban az olvadó, lavinaveszélyes hóban szerintem minden parti az életéért mászott. Sajnos két mászónak nem sikerült...

Végre sikerült visszatérnem a VEFK csapatával Höllentalba. Péntek délután érkeztünk a jól ismert kaiserbrunni táborba, sajnos az idő kicsit esőre állt, fejünk felett felhők gyülekeztek. Nehéz itt szép időt kifogni, amit jól mutat, hogy most jártam ha jól számolom 6. alkalommal itt, amiből 5-ször esett az eső. Végül egy laza délutáni toronymászás mellett döntöttünk, én pedig a Ga-Gaa-Ga (VI+) utat másztam meg. Sajnos a többiek csak a torony beszállójáig jutottak.

Lehet választani...

Szombaton borongós időre keltem, klettersteigezés mellett döntöttem. A terv a következő volt: fel a Raxra az Alpenverensteigen, majd el az Ottohausig és le a Wachthüttelkamm-on. A Weichtal Haus-tól indultam, majd a Großes Höllental hatalmas sziklafalai közt értem a beszállóhoz. A kitett létrákon hamar felkapaszkodtam, áthaladtam egy törmeléklejtőn, végül egy kisebb gleccser szerű hómezőn (40-50 fokos lejtő) képtelen voltam hágóvas nélkül átkelni.

Großes Höllental

Elkezdtem lépéseket rúgni a hóba, de az túl jeges és kemény volt, a felétől vissza kellett fordulnom; egy apró megcsúszástól is lezuhantam volna. Visszafelé a törmeléklejtő 10 méterén kb. 1 óra alatt jutottam át, a 20-30 kilós legördülő, majd a mélyben eltűnő kövek láttán enyhe halálfélelem fogott el. Kisebb pánik után, összeszedtem magam, és egyszerűen átugrottam a lejtő mellett lévő meredek fűlejtőre, onnan nehezen, de leereszkedtem az útra.

A törmeléklejtő, ami visszafelé túl nehéznek bizonyult

Ezt leküzdve hamar újra a beszállónál voltam. Irány a Gaislochsteig!. Az út egészen a völgy végéig vitt, az utolsó 50-60 méteren lévő havas lejtőn már valaki járt előttem, így a lépéseket használva sikerült a drótig felkapaszkodni. Megállapítottam, hogy itt nem szívesen másznék vissza, szóval muszáj volt felmenni a platóra. A steig rövid, jól biztosított, bár az olvadt hó kis vízesésként folyt végig az egészen, egy rövid szakaszon az arcomba is. Mire felértem már teljesen vizes voltam.

Folyik a víz a Gaislochsteigen

A tetőn 1.5-2 méter hó fogadott, jelzést egyet sem láttam, a lépéseket követettem egészen a W. Dirnbacher kunyhóig. Innen egy osztrák csapattal folytattam az utat a Höllental Aussicht kilátópontig, majd tovább az Ottohausig. A lefelé vezető út egy kis eltévedést leszámítva eseménytelenül telt, a Wachthüttelkamm teljesen száraz volt, felfelé jött két osztrák srác, akik az Alpenvereinsteig felől érdeklődtek, hágóvasuk nekik sem volt, így lebeszéltem őket, és végül vissza is fordultak. Vasárnap megint esett, így délben hazafelé vettük az irányt.

A Raxon

Lefelé menet

14.5 km és 1400 szint

Ágival úgy döntöttünk, hogy szombaton megpróbáljuk a Schneeberget (Klosterwappen, 2076m) megmászni, illetve az 1380 méteren elhelyezkedő Kientalerhüttét tűztük ki köztes célként. Reggel 9-kor már a Weichtal Haus parkolójában, gyönyörű napsütéses, kellemesen időben készülődtünk az útra.

A házból a Weichtalklamm völgyben haladva először a mászóhely mellett haladtunk el, majd rövid köves kaptató után hatalmas sziklafalak közt vezetett az út, helyenként létrákkal és rövid láncos betétekkel kiegészülve. A hely fantasztikus, mint a Rám-szakadék nagyban, szép időben népszerű kiránduló célpont. Ez a rész gyakorlottaknak nem nehéz, egy-két helyen jobba kapaszkodni a láncba, illetve a lépésre figyelni, egyébként biztosítás nélkül teljesíthető. Bár jó tempót tartottunk, azért az osztrák nyugdíjasok sorban, nagy sebességgel előztek minket :)

Kientalerhütte

Már dél volt mire a Kientalerhüttéhez értünk, majd a C-s klettersteigen felfutottam a sziklatoronyra (itt klettersteig-szett ajánlott, kitett, visszafele nehezebben mászható steigről van szó), ahol megcsodáltam az út első szép kilátását a környékre. Hosszú, 1 órás pihenő után vágtunk neki a csúcsnak, ami innen még 700 szint leküzdését jelentette! Egyenletes tempóban, a könnyű emelkedőn kisebb megállásokkal, 3/4-ed négy körül értük el a csúcskeresztet, ahol kissé elfogott a tömegiszony, bizony az időjárás mindenkit kicsalogatott a hegyre.

A közelegő este miatt gyorsan visszaereszkedtünk a hüttéig, majd a Ferdinand-Mayr úton, már sötétben, 8 óra körül értük el a Weichtal Haust, ahol még ilyenkor is élet volt. Összességében egy kiadós, fárasztó, de változatos túrán vettünk részt.

Táv: 12-13 km
Szintemelkedés: 1500 méter

 Zölddel az útvonalunk