Ez most nem a tájfutással kapcsolatos, de ezt az érzést mindenki egyszer próbálja ki! Milyen érzés leugrani és zuhanni közel 20 métert? Felejthetetlen és rémisztő. Főleg ha egy rozoga toronyról van szó, amire egy ad-hoc stand épült!

A feljutás is érdekes volt, enyhén szólva, utolsó emeletnél szolid halálfélelem öntött el, de az igazi mutatványunk csak ez után következett. A legnehezebb lépést akkor teszed meg mikor átbújsz a korlát alatt. Ha egyszer már bekötöttek, utána nincs visszaút, ekkor jöttem rá én is. Még kezemmel fél percig szorítottam a korlátvasat, nagy levegőt vettem, és teljes erőből ellöktem magam a párkányról. A zuhanás bár nem teljesen szabadesés, mivel a kötél súrlódik a karabinerben, tényleg leírhatatlan. Az egész 2-3 másodperc, de közben hosszabbnak tűnik, mint egy 100 méteres sprint a dombról lefelé. Estem és vártam a végét, még esek, zuhanok, vajon mikor fog meg, mikor fog meg, meg fog-e egyáltalán a kötél? Az ellensúly bekötötte-e magát?? Kb. ezek a gondolatok futottak át az agyamon abban a pár szekundumban.

Kb 1.5 mp. után a fejembe szállt a vér, éreztem hogy most aztán vége. És nem! Utána fél másodperce  hirtelen megállás, az ellensúly a levegőben, és az ablakpárkányon ücsörgök. Próbáltam átadni az érzést, ami közben elfogott. Utána kipróbáltam az ellensúly szerepét is, hasonló móka, hirtelen kilőnek 3-4 métert felfelé!

Itt egy videó a második ugrásomról alulról felvéve, ez kicsit rövidebb lett az átcsomózás miatt mint az első, de azért fasza volt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.