A Gran Paradiso könnyűnek mondható mászása után most egy nehezebb cúcs volt a cél: az Óriások foga, az impozáns, égbe törő szikla az Aiguille de Rochefort mellett. Egy-két éjszaka vadkemping után az olasz La Palud falu széléről a parkolóból indultunk a Pavilon házig a turistaúton.

A fák között a csúcs

A menedékházig 1000 méter szintet kellett legyőzni, viszonylag jól járható ösvényen. Az egészben az érdekes inkább az volt, hogy a több órás gyaloglás közben nem találkoztunk senkivel. Pontosabban, egy-két elszánt, lefelé igyekvő kirándulóval igen, de felfelé az emberek 100%-a a felvonót választja. Nekünk sajnos nem volt erre a mutatványra 25 eurónk fejenként, pedig, mint hamarosan kiderült milyen jó lett volna! A pavilon háztól még újabb 1000 szint várt ránk a Torinó házig. Mivel senki nem jár erre gyalog, az ösvény, illetve sziklagerinc rendkívül elhanyagolt, omlós, csúszós, veszélyes, már itt megfogadtuk, hogy lefelé mi is kabinozunk.

Út a Torinó házig (soha többet)

A tűző napon, harminc fokban, a 15 kilós zsákokkal rendkívül lassan haladtunk, igazi "oldschool", spórolós módon próbáltunk feljutni: nem volt kellemes, megfogadtam, hogy legközelebb inkább kuporgatok felvonóra. A kiszállás után a Torinó házat további száz méter fárasztó lépcsőházi (!) séta után értük el, majd a háztól eltávolodva a gleccseren, rövid hószondázás után vertük fel sátrunkat. Rengeteg gleccserhasadékot láttunk errefelé, a menedékházat elhagyva már kettőt is át kellett ugrani. Egyébként hatalmas építkezés folyik a hegyen: épül az új Torinó ház és a (mint megtudtam, körbeforgó kabinos) óriásfelvonó; az Alpokban nincs gazdasági válság.

Hangulat

Másnap korán kezdődött a hótaposás: a beszállóig nagyjából 2-3 óra a gyaloglás, a Rochfort gerincre az út törős, UIAA 2-3 mászást igényel, nem ez volt a túra legélvezetesebb része. A beszálló alá érve, kissé fáradtan, és az embertömeget látva elbizonytalanodtunk. Rövid hezitálás után aztán elvállaltam az elölmászást, és nekivágtunk 3-asban, két félkötéllel. A szikla eleje tisztán mászva nem könnyű, de szerencsére van segédkötél. Utána következett egy UIAA 3+ vagy 4- felszökés, amit bakancsba remegő lábbal tettem meg, ritkásan pakolva a 2 db friendünket és szintén 2 db ékünket a 30 méteren. 

A Burgerplatte

Itt van egy nagyobb párkány, a kissé  pozitív és simának tűnő Burgerplatten át a csúcsig kifeszített vastag kötélen tudunk feljutni. Aki elég ambíciót érez egy jó zsíros, pszichés táblamászáshoz, az tisztán is mászhat UIAA 5-6 fokozatban, hat-nyolc méteres nittávokkal megtámogatva. Balázs és Soma szinkronban jöttek utánam, standból biztosítottam őket a kötél két szárán. A csúcsra kimászás végül Soma vállalta, itt már kezdtem rendesen fáradni, pulzusom az egekben volt, szinte kapkodtam a levegőért. Több órás mászás után gyönyörű időben értük el a csúcson lévő Mária szobrot, a távolban szépen látszott a Mont Blanc és a környező hegyek, a Rochfort, a Midi jellegzetes sziklacsúcsa. 

A Peuterey-gerinc és a Mont Blanc

Pihenés után ereszkedni kezdtünk. Érdemes minél több méter egyben ereszkedni, sok stand van, nagyjából 20 méterenként, de úgy sosem ér le az ember. Már sötét volt mire teljesen kimerülten a sátorba értünk, reggel pedig már a felvonóval mentünk vissza a Pavilon házig. Sajnos a Tacul, Maudit mászások a rossz idő miatt kimaradtak, a következő három napot a kocsiban ülve töltöttük már Franciaországban, Chamonixban.

Soma, Balázs és én a csúcson

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.