Pokol-völgy, vagyis németül Höllental a neve az egyik legnépszerűbb ausztriai sziklamászóhelynek, amit fél évvel a róla szóló kalauz megvétele után sikerült meglátogatni. Maga a völgy Bécsújhelytől kb. 50km-re található, több ezer úttal és az ingyenes kaiserbrunni táborhellyel a falak tövében, a sziklamászók Mekkája.

Megérkezésükkor a kis táborhelyen már rengeteg sátor állt, pedig még csak péntek délután 5 óra volt. A táborozók javarészt közép-kelet európaiak, sok magyarral. Este elég rosszul alszok, bizony a hőmérséklet 0 fok körülre hűlt, három pulcsiban és hosszúnadrágban is vacognak a fogaim. Szombat reggel fél 10-kor már a Richterweg beszállójához gyalogolunk Balázzsal. Hetekkel ezelőtt egy másik magyar csapat ugyan ezt az utat mászta meg, amiről a Kőember blogon beszámoló is olvasható. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy ezt nem szabad kihagyni.

A beszállót viszonylag hamar, 40 perc gyaloglás után megtaláltuk, bár a kőfolyás aljában még 2 páros várakozott ugyanerre az útra. Érthető, az egyik helyi klasszikus, nehézsége 5-, 12 kötélhosszal, végig gerincen vezet, ami igazi élménymászást jelent.

Hú, ba...+ oda kell felmenni?

Pozitívumok és negatívumok az útról. A kilátás mindent visz, hegyek, völgyek, és sziklák mindenfelé, kék ég, mint a filmekben. A biztosítás jó, néhol elmegy, azért senki ne számítson 2 méterenként nittekre és kétpontos gyűrűs standokra. Itt-ott bizony keresgetni kell az utat és a nitteket, sokszor szegeket, a standok gyakran természetesek. A nehezebb illetve kulcsrészek nagyon zsírosak, még szerencse, hogy a jó fogások miatt lépni ezeken a részeken nem feltétlenül kell, karból megoldhatóak. Jó időben tényleg rengetegen másszák, kb. 5-6 parti is tolta az utat velünk egy időben.

Sziklagerincek az északi oldalon

Az utat érdemes összekapcsolni a Stadelwandgrattal, ami egészen 1400 méterig visz fel, 450 m hosszan, 2-es és 3, 3+-as kötélhosszakkal. A biztosítás itt végig természetes, ami végül is egy két részt leszámítva nem para, azért 10 méterenként egy-egy éket jól esett berakni, a nehezebb részeken még szögek is voltak a falban. A standok mind természetesek. Az eleje az útnak nem tetszett, aztán a következő 3-4 kötélhosszat már a kilátásért is megéri végigtolni. Az utolsó 100-150 méteren összekötve mentünk, itt gyakorlatilag gyalogút vezet.

 Balázs és én valamelyik standban

Még több szikla

A tetőn percekig gyönyörködtünk a hegyekben, völgyekben, majd közel 1 óra lefelé gyaloglással, már teljesen kimerülten a táborban voltunk. Vasárnap eső miatt sajnos nem sikerült másznunk. Mindketten vegyes érzelmekkel gondolunk vissza erre a két útra, a szépségük felejthetetlen, de a lemászott részek, törős kövek és főleg a tömeg miatt a közeljövőben nem másznánk újra.

 Csúcsfotó

Ez most nem a tájfutással kapcsolatos, de ezt az érzést mindenki egyszer próbálja ki! Milyen érzés leugrani és zuhanni közel 20 métert? Felejthetetlen és rémisztő. Főleg ha egy rozoga toronyról van szó, amire egy ad-hoc stand épült!

A feljutás is érdekes volt, enyhén szólva, utolsó emeletnél szolid halálfélelem öntött el, de az igazi mutatványunk csak ez után következett. A legnehezebb lépést akkor teszed meg mikor átbújsz a korlát alatt. Ha egyszer már bekötöttek, utána nincs visszaút, ekkor jöttem rá én is. Még kezemmel fél percig szorítottam a korlátvasat, nagy levegőt vettem, és teljes erőből ellöktem magam a párkányról. A zuhanás bár nem teljesen szabadesés, mivel a kötél súrlódik a karabinerben, tényleg leírhatatlan. Az egész 2-3 másodperc, de közben hosszabbnak tűnik, mint egy 100 méteres sprint a dombról lefelé. Estem és vártam a végét, még esek, zuhanok, vajon mikor fog meg, mikor fog meg, meg fog-e egyáltalán a kötél? Az ellensúly bekötötte-e magát?? Kb. ezek a gondolatok futottak át az agyamon abban a pár szekundumban.

Kb 1.5 mp. után a fejembe szállt a vér, éreztem hogy most aztán vége. És nem! Utána fél másodperce  hirtelen megállás, az ellensúly a levegőben, és az ablakpárkányon ücsörgök. Próbáltam átadni az érzést, ami közben elfogott. Utána kipróbáltam az ellensúly szerepét is, hasonló móka, hirtelen kilőnek 3-4 métert felfelé!

Itt egy videó a második ugrásomról alulról felvéve, ez kicsit rövidebb lett az átcsomózás miatt mint az első, de azért fasza volt!

Először öt éve vettem részt ezen a túrán, és ez idő alatt minden évben terveztem a visszatérést, de aztán folyton közbejött valami. Így hát idén biztosra mentem, és az időpontra még véletlenül sem szerveztem semmit, az arcomra már a túra előtt 2 hónappal kiírtam, hogy akkor nem érek rá.

Szerencsére Andor is így gondolta, így kettesben vágtunk neki a Miskolctapolca-Eger távnak. A közlekedés miatt már péntek este fel kellett utaznunk a miskolctapolcai szállásra, ami egyébként tortanterem, ahol köztudott, hogy ugyan aludni lehetetlen, azért az egész napos meló majd utazás kivette erőnk jó részét, így legalább pár órát sikerült pihenni. Szombaton reggel 5-kor a főrendező maga kapcsolta fel a villanyt, indulásra buzdítva a kipihent társaságot.

Negyed 7 körül, még sötétben és durva hidegben, ki is léptünk az iskolakapun, és megcéloztuk az első ep-t, Bükkszentkeresztet. Gyakorlatilag Bükkszentkeresztig végig emelkedik az út, gyors tempónkkal jó pár sporttársat lehagytunk. Az erdő hozta igazi téli arcát, köd és hó mindenütt, csupán az előttünk indulók lábnyomai látszanak a hóban.

Felelőtlen módon csak csütörtökön vettem The North Face túrabakancsot, kicsit aggódtam az esetleges lábfeltörlés miatt, mint utólag kiderül szerencsére alaptalanul, vagyis majdnem, de itt még semmi gond nem volt. Az ellenőrző ponton a szolgáltatás finom tea, és ha jól emlékszem zsíroskenyér.

Innen rövid aszfaltszagattás a falun át, majd az egri műút keresztezése párszor, és végül megint egy meredekebb emelkedő a fennsíkra. Andor nagyon jó tempót diktál, bár nekem felfelé kicsit gyors. A a téli Nagymező gyönyörű, a hó lassan esik, igazi túrázó időben van részünk! Jó erőben és tempóban érünk Bánkútra. Sajnos az ellenőrzőhelyként szolgáló ház kicsit szűkös, de azért betolunk pár kenyeret és teát is. Féltáv.

Kilátás a Tarkőről: 5 éve jobb volt...

A szintek nagy részén túl vagyunk, de a második fele a sötét és a Török-út egyhangúsága miatt keményebb. Tarkő felé vesszük az irányt, elkezdi dörzsölni a cipő a jobb bokámat. Ötven méterrel le is maradok, lejtőkbe belefutok, tartani kell a lépést, különben sosem érünk be. Tarkőről sajnos nincsen kilátás, köd mindenütt. Tamás-kútra gyorsan odaérünk, lefelé végig kocogunk. Ott a (hegyi?) mentők zsíros kenyérrel és teával kínálnak, gyors zokni csere, lábragasztás, majd a közelgő szürkületben újabb emelkedőn kaptatunk Várkút felé.

A táska nagyon rosszul húzza a vállam, igazítok rajta, de nem sokat segít. Török-út idegtépően hosszú, monoton szakasz, kis emelkedőkkel és lejtőkkel. Közben azon gondolkodok, hogy világosban milyen szép lenne ez a szakasz is, de most sötétben csak a lámpa fényéig látni. Többször lemaradok, nagyon lassan jön Várkút. Az állomás nem a megszokott helyen van, pár méterrel odébb. Itt megint van kenyér és tea is, gyorsan fogyasztunk, hiszen a cél már csak 10 kilométer! Nagy-Egedig szenvedek, nyakam, vállam rettenetesen fáj, fejemet mozgatni nem tudom. Többször belegyorsítok, majd megint lemaradok. Nagy-Egedről lefelé szint futunk, végén a szőlők közt végképp elhagy Andor, a műúton vár meg. Csak két kili a cél, át a síneken, forgolódás az utcákon, és végre belépünk az iskolaajtón. Kitűző, oklevél, gratuláció, forralt bor, virsli. Sörözés elmarad, gyorsan zuhanyozunk (langyos vízben), majd erősen aludni próbálunk, én sikertelenül, füldugó hiánya miatt. Lehetett volna inkább hideg, csak a fűtés zaját ne halljam. Összességében szép időben, egy remekül rendezett túrán vehettünk részt. Köszönjük.

Hazafelé a Keletiben rossz irányba szálltam a metróra, majd elhagytam a kesztyűmet. Déliben 1 órát vártam a vonatra, fehérváron fűtetlen szerelvényre kellett átszállni! 1 órán át fagyoskodott ki tudja hány ember Füredig, vagy valaki még tovább Tapolcáig. Köszönjük MÁV.

Rekord hosszúságú szünet után a kedves publikumot új bejegyzéssel örvendeztetem meg. Közel két és fél hónap vegetálás után elindultam a főiskolás obén, amikor Bálint felhívott a nevezés miatt, a „melyik kategóriába?” kérdésre természetesen rögtön A-val válaszoltam, ha már lúd legyen kövér (vagy inkább hogyan szívassuk magunkat direktbe) alapon.  Viszonylag számos résztvevő jött el, a Kalocsa Kupának köszönhetően. A szombat délelőtti derbiben nem voltam érdekelt, bár jó lett volna rákészülni a terepre. Július vége óta nem volt tájfutótérkép a kezemben, így elvállaltam az első futó szerepét a váltóban., azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd a tömeg gyorslábú emberek úgyis húznak.

Rögtön az egyesre elég bénán kezdett a „csapat”, gyanítom senki nem követte mi történik, így szépen a kerítésnél találtuk magunkat, ahol aztán egy éles jobbkanyarral végigdzsuváztunk a kattyasban. A pálya első felében Skuló hátát nézegettem, aztán egy idő után már nem is láttam.

Hát ez elment, gondoltam, így kicsit visszavettem a kényelmetlenül gyors tempóból. Nem sokkal később Kerényi Máté robogott el mellettem, aztán Szerencsi Ildivel együtt fogtuk az átfutót. A 11-est majdnem kihagytam, aztán egészen durván, fogakat összeszorítva, levegő után kapkodva próbáltam tartani Ildi tempóját a kis körön, félsikerrel. Célbaérés (vagy inkább vánszorgás) után pár perccel érkezett Andor, Skuló, Oszi, amin nemkicsit meglepődtem, hát igen, mindig történnek meglepetések egy váltón. Este Kecskeméten gyors pizza, majd két sör, és úgy aludtam a kemény padlón, mint egy 13 éves az első alkeszbulija után.

Vasárnap aztán jött az igazi küzdés. Talán utoljára a HOB-on futottam 10 kili feletti pályát, tehát a taktikám egy közepesnél lassabb tempó volt. Részben be is jött, bár most „nem vagyok formában” így a pálya végére szellemileg totál kikészültem, a 27-28-as átmenetben csak sejtem merrefelé kóvályogtam. A 21-esre átmenetben kinyitottam a térképet, hogy végre felfedezzem a célkarikát a piros dózer erdőben, el is hagyta a számat egy mérsékelt „húúú bassza meg”, mikor az utolsó hurkot megláttam.  Az egészben kb. 5-6 perc maradt benne, edzés nélkül ennyi megy. A rendezés, verseny, pálya jó volt, szép volt, köszönöm a lehetőséget a rendezőknek.

Kicsit vissza a horvátokhoz. Említettem, hogy az Open 3 pályák túl nehezek voltak, különösen igaz ez az első napra. Ehez a kategóriához a követkőz írták a rendezők:

"OPEN 3 - course made for orienteers with lower orienteering knowledge. Routes include mainly running on paths and roads. Lenght of this course is similar to M14 and W14."

Most vessük össze az első napi pályával:

 Győrztes idő: 62:39.