Großglockner - Stüdlgrat
2012.06.22. 00:25
A Großglockner: 3798 méteres magasságával Ausztria legmagasabb pontja. Első rendes, technikás magashegyi túrám előtt már két héttel teljes izgalomban voltam: végre újra a hegyek között lehetek, ráadásul kitűnő mászóidőt jósoltak erre a hétvégére. Egy dologra nem gondoltam: talán túl nehéz lesz. Az ki van zárva, a Stüdlgrat 3-as, max 4.es UIAA fokozata jóval a mászóképességem alatt van. Hatalmasat tévedtem, az ideálistól távol eső körülmények között egy ilyen út is lehet túl nehéz...vagy legalább nagyon nehéz.
Somával péntek reggel fél 4-kor hajtottuk álomra fejünket a Lucknerhaus melletti parkolóban. Nem kellett korán kelni, pénteki cél a Stüdlhütte tornáca, illetve kissé eldugottabb bivak hely volt. 11 óra körül már úton voltunk, az égen sehol egy felhő, szélcsend, tökéletes! Gyorsan emelkedtünk a könnyű hegyi ösvényen. Itt-ott kisebb hófoltokon keltünk át, és közben egyre közelebb került a Großglockner csúcsa, és a délről futó impozáns gerinc: a Stüdlgrat.
Fél háromkor már a hüte padjain ücsörögtünk, várva hogy lemenjen a nap, mi pedig felverhessük sátrunkat a közelben. Ittunk az olcsó (4 eur) sörből fejenként kettőt is, miközben a felszolgáló lány telefonon közölt információkat a hegyen uralkodó állapotokról. Rossz hír: A Stüdlgrat túl havas, a normál út viszont járható.
Gyors helyzet-újraértékelés után már sátrunkat hátrahagyva hálózsákjainkkal és polifoamjainkal a hütte melletti hegyháton gyalogoltunk fel 3000 méterig. Ha a hüttétől nem is, innen már teljesíthető akár nagyobb hóban is a terv. Kis bivakhelyet építettünk ki a gleccser mellett a hóban, és este a tiszta, csillagos ég alatt aludtunk.
Reggel 4, irány a Stüdlgrat! Kötéllel összekötve, hágóvassal a lábunkon meneteltünk az időnként súlyunkat megtartó, máskor beszakadó mély hóba. Hat órakor, a hágóvasat fent hagyva, kezünkben jégcsákánnyal 2 másik partival együtt indultunk neki az 500 méteres gerincnek. Megjöttünk a télbe: mindent 20-50 centi hó borított, a sziklák havasak, csúszósak. Nagyon lassan haladtunk, a hó egyre nagyobb, egyre vizesebb lett. Még 3 kötélparti hagyott el minket, utolsónak maradtunk a falba. A Frühstückplatz előtti 60 fokos, helyenként jeges hófalon az előttünk mászók verték le a jeget, az meg folyamatosan kopogott a sisakunkon.
Délután, a hirtelen melegedés miatt megindultak az első lavinák, mi pedig kezdtünk pánikolni: már a hágóvas sem nyújtott biztonságot. Megjöttek a felhők, mindent köd borított. A Frühstückplatz óta stand biztosítással mentünk, az olvadó hó nagyon veszélyessé tette a mászást. Fél 1-kor kiabálást hallottunk felettünk, majd 1 óra múlva mentőhelikopter repült el, és leszállt a gleccserre. Mint itthon megtudtam két cseh mászó zuhant le és a 450 méteres esésbe rögtön belehaltak.
A csúcs előtt 150 méterrel remegő lábakkal keltünk át egy vékony hógerincen, csak hogy utána egy instabil jégtömb alá standolhassunk. Egyre jobban kellett sietni, már nem sok volt hátra. Este negyed 7-kor végre elértük a keresztet! Nem sokat pihenhettünk, bár a lefelé út jóval könnyebbnek, biztonságosabbnak ígérkezett, legalább az Erzhorg-Johann hüttéig sötétedés előtt el kellett érni. Lefelé már szinkronban mentünk, két órát gyalogoltunk a tejfehér ködben, majd kis pihenő után újabb kettőt a Stüdlhüttéig. Innen további 2 óra vánszorgás következett, míg végül fél 3-kor a kocsinál pihentünk. A hazaútra még annyi erőnk maradt, hogy lemossuk magunkról a verejtéket a Wörthi tóban.
Eddigi mászásaim közül ez volt a legnehezebb: nem annyira fizikailag, inkább pszichésen merített ki az út. Gyakran úgy éreztem, talán ez túl sok, abban az olvadó, lavinaveszélyes hóban szerintem minden parti az életéért mászott. Sajnos két mászónak nem sikerült...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.